Hiányoztál, nagyon! Ma legalább láttalak, néhány pillanatra magadhoz szorítottál, érezhettem bőröd illatát, éreztem kezed érintését. Jó volt, erőt adott.

Gondolkoztam azon, amit délután mondtál, hogy úgy érzed, én csak adok és adok neked, de Te ezt nem viszonzod kellően. Nehéz időszakban vagyunk, másképp reagálunk a dolgokra. Nekem nagyobb szükségem van a pozitív megerősítésre, ezért én jelzem, hogy kevés néha, amit adott szituációban kapok. Te viszont (ezek szerint) soha nem kaptál annyi visszacsatolást, amennyit megérdemeltél volna. Egyébként meg nem hiszem, hogy mérlegre kellene tennünk ezeket a dolgokat, csak azt szeretném, hogy tudd, amit mondok neked, az mind igaz, azokat úgy is gondolom, érzem. Tényleg tisztelem a tudásodat, a kapcsolataidat, a munkáidat.

Messze vagy tőlem, nagyon. Nekünk nem szabadna szeretni egymást, mert azt mondták, hogy nem lehet. Pedig nem számít a korod, a múltad, a munkád, a státuszod. Nekem nem. Egyszerűen nem fontos. Az az ember, akit én megszerettem, ezektől (is) lett az, aki most.

Alapvetően a szituáció rossz csak, amelyben mi találkoztunk. Az érzéseidben teljesen biztos vagyok, nem tudnál máskülönben így rámnézni, így ölelni, simogatni... Tudom, hogy szeretsz!

Már most olyan élményeket adtál nekem, mint még senki, és olyanokat is, amelyeket mástól el sem fogadtam volna. És én is olyan dolgokat teszek érted, mint még senkiért, és talán nem is fogok soha, senkiért. Alapvetően megváltoztattál, az élethez, a munkához és főleg a szerelemhez való hozzáállásomat alakítottad át. Azt hiszem, csakis jó irányba. Köszönöm!

Ez a blog azért kell nekem, azért fontos, hogy valahol kiírhassam magamból azokat a dolgokat, gondolatokat, érzéseket, amelyeket sehol máshol, senkinek nem mesélhetek el...

Mert egy hely nekem is kell....